Van egy színházi előadás, ahol lesegítik a néző kabátját, minden kívánságát lesik, meleg gulyáslevessel vendégelik meg. Mindezt ingyen. A cél: elhiggye, hogy szuper dolog a bentlakásos, digitalizációs közmunkatábor. A társadalmi kérdésekkel és a hátrányos helyzetűek integrációjával foglalkozó Független Színház előadása viszont túl közel áll az abszurd valósághoz, így legtöbben teli hassal, de keserű szájízzel távoztak.
- Bocs, itt lesz a közmunka színházas előadás?
- Franc tudja, nekünk prezentációnk lesz itt, azért hoztak fel minket Pestre. De meg kell várni a Pétert, addig nem lehet bemenni. Addig egyél makukát” – köp néhány szotyihéjat a kerti asztalra egy szőke lány, aki a Kazimír Ház udvarán üldögél a hóesésben.
A Független Színház előadására gyülekező nézők közül talán egy kicsit többen beállnának a ráérős szotyizásba, ha közben egy férfi nem nyomná rögtön az arcukba a videófelvevős telefonját (“Folyamatosan digitalizálok, mindent!”). Van olyan érkező is, akit láthatóan feszélyez, hogy az udvaron lévő szedett-vedett társaság hangoskodva, alpári módon dumálgat egymással – főleg arról, hogy hol késik már a főszervező, miért nincs elég szék a teremben, és egyáltalán, teljesen el vannak csúszva a szervezéssel, bár a “Nemzeti közfoglalkoztatottak bemutatója” nyilacskás tábla már jelzi, hogy itt tényleg valami attrakció készül.
Néhány ideges telefon után befut a várva várt Péter, a fényképezőgépe zsinórjába belegabalyodva magyarázkodik, hogy ő azt hitte, hogy fél kilenckor kezdünk és nem nyolckor, és a vendégek legyenek elnézőek a megjelent közfoglalkoztatokkal is: cigány is, nem cigány is van köztük, megtesznek mindent, de néha mégsem sikerül megfelelően viselkedniük.
Pedig valami nagy, és a nemzet számára fontos dolog előtt állnak: “az első magyar bentlakásos, digitális – a rossz nyelvek által csak lágernek csúfolt – közmunkatábor lakói először mutatkoznak be szélesebb rétegek előtt. Reprezentációs vacsorához készülődnek. Ezt megelőzően népszerűsítik munkájukat, a digitalizálásban rejlő hatalmas lehetőségeket. Hét, egykor munkanélküli, mára büszke közmunkás mindennapjai elevenednek meg”- ígéri az est programja.
A terembe érkezőket precízen regisztrálják (a jelenléti ív az egyik legfontosabb dolog, hogy meglegyenek a számok!), a közfoglalkoztatottak készségesen segítik levenni mindenkiről a kabátot, és egymással versengve kísérik a helyükre a vendégeket. Amikor minden a helyén, a hét közfoglalkoztatott zavart-izgulós vigyázzba vágja magát, és Péter, az izgága, kidülledt szemmel magyarázó projektvezető, beindítja az est érdemi részét: akkor talán mutatkozzanak be ezek a szerencsés emberek, akiket a program kimentett a reménytelen munkanélküliségből, és diplomásként lehetőségük van arra, hogy havi húszezer forintot keressenek.
A fiatal Lackót például “nagyon mélyről, az utcáról szedte fel” Péter, miután ki kellett költöznie a gyermekotthonból. István a repedt csigolyájával a megváltozott képességű munkatárs (egy ilyen mindenképpen kell), Klára pedig az élő példa arra, hogy “szociális munkásból is bárki válhat klienssé”. Büszkén mondja, hogy korábban a Kék Pontnál dolgozott, de aztán “jött egy politikai akarat”. András a beszerző, “kintről hoz a táborba ezt-azt”, hiszen ezt a kísérleti közmunkatábort nem hagyhatják el a munkások. A kislányosan mosolygó Ildikót pedig csak elbocsátották munkahelyéről. “De igazából ez sem kudarc, hanem lehetőség, mert végül ide kerültem” – ismétli a betanult szöveget, Péter nagy bólogatások közepette pedig bátorítóan hozzáteszi: az értéket mindenkiben meg lehet találni.
Aztán feszült pillanatok következnek, végre láthatja a közönség, hogy is telnek a mindennapok a Nemzeti Termeltető Dologházi Szövetkezet Első Komplex Szociális Reintegrációs Munkatábor és Digitális Archivációs Módszertani Központban. Először a jelenléti ívet digitalizálják: a munkafolyamatból mindenki kiveszi a részét, mint hét kis törpe, egymás mellett állva adják kézről kézre a nyomtatványt, izgatottan figyelik, amíg a világ leglassabb fénymásolója és szkennelője dolgozik. Mikor ezzel megvannak, a biztonság kedvéért még le is fényképezik a papírt (ehhez a művelethez hárman kellenek), aztán mehet is a kukába. Ezután jönnek a következő digitalizálandó tárgyak, többek között egy fekete, törött hollószobor, néhány műanyag pohár és egy bicska. A közönség jót nevet, ahogy a 3D-s tárgyakat próbálják a fénymásolóra helyezni, az végülis annyira nem lényeges, hogy látszódjon is belőlük valami.
A Független Színház által készített felvételek szerint a valóság viszont még a színháznál is abszurdabb. 2013-ban négyezer fő részvételével, 2,5 milliárd forintos kerettel indult kulturális közfoglalkoztatási program (ennek keretében végeznek digitalizációt is). Amíg a közmunkás színészek a színpadon szorgoskodnak, a kivetítőn egy valódi kulturális közfoglalkoztató látszik. Az iskolapadok mellett 2-3 dolgozó nézi egyszerre, hogyan szeknnelik egy falu Polgárvédelmi kiállításáról származó vendégkönyv minden egyes oldalát. A könyv elején lévő óriási bélyegző (piros betűs felirat: megsemmisíthető), láthatóan senkit sem zavar. A digitalizáció koordinátora hasonlóképp nem tartja furcsának azt sem, hogy egy adag hordágyat, illetve egy ládányi gázálárcot kell digitalizálni, mindegyiket egyenként. Hogy ennek mi haszna lesz? Hát felkerül egy adatbázisba. A színészek eközben az Örömódát dúdolják, a közönség már nem nevet olyan nagyon.
A vetítés után a közfoglalkoztatottak közösen felolvasnak és elemeznek egy roppant tanulságos mesét. Péter segítségével ebből olyan messze menő okosságokat vonnak le, mint például: “mindig fogadjunk szót”, “nem a profit számít, hanem a munka”, “ha nincs is siker, akkor is többet ér a vezető követése, mint az, hogy hazugságokba keveredve próbáljunk boldogulni”.
A műsor végeztével a közmunkások szorgoskodni kezdenek, előkerül egy kondér meleg gulyásleves, teríték, friss kenyér. Jó étvágyat kívánunk a kedves nézőknek! Komolyan? Vacsorát is kapunk? Úgy, hogy még belépőt sem kellett fizetni az előadásra? A közmunkások sorra merik a levest, ez Önöknek jár, a nézők pedig jóízűen falatozni kezdenek. A közmunkások rögtön segítőkészen ugranak, ha valakinek sótlan a leves, de ők maguk nem esznek. “Mi már ettünk a McDonalds’-ban, meg majd csomagolnak is nekünk” – az illedelmes, szemlesütött válaszok mögött csak néhány sóvár tekintetet és sugdolózást lehet elcsípni. A nézők nagy része csak a gulyás felénél lesz figyelmes arra, hogy a terem egyik felében valami furcsaság törénik: az egyik asztalnál addig nem hajlandók enni a nézők sem, amíg a közmunkások le nem ülnek velük az asztalhoz.
“Ezért akár ki is rúghatnak minket” – aggodalmaskodnak a közmunkások, hiszen azt mondják nekik: fontos, hogy megtanulják a közösségi szolgálatot, hogy nem mindig csak kapnak, hanem adniuk is kell valamit. Mégis, talán már hajlanának is a szabályszegő evésre, amikor beviharzik az öltönyös díszvendég, a rendszer ideológiai, gazdasági atyja. A pendrive-ja sajnos a kocsiban maradt, úgyhogy csak csináljunk néhány fotót, amin úgy néz ki, mintha már lement volna a prezentációja, meg mondjunk néhány eltúlzott adatot a közmunkaprogramról, és kész is a kötelező része a dolognak. Ő tudja, hogyan lehet trükközni az EU-s pénzekkel – már az is segít, ha az ember felesége a Miniszterelnökségen dolgozik.
A főnök külön asztalnál eszik, nem műanyag tányérból, hanem kis bográcsból, vörösbort is iszik hozzá, a kisujját eltartva. A nézők csak nézik őt, ugyanolyan csöndben és tehetetlenül, mint ahogy tíz perccel azelőtt a közmunkások figyelték a falatozó nézőket.
“Látják, az a lényeg, hogy mindenkinek tele legyen tömve a szája, akkor nem szólnak semmit. Finom volt a vacsora?” – fordul végül a nézőkhöz a díszvendég, majd elmenőben, Péternek odasúgja: akkor most ezeket ki lehet dobni, a közmunkásokat meg vidd el hazafelé fagyizni.
A Független Színház tagjai azt tűzték ki célul, hogy előadásaikkal és művészeti akcióikkal társadalmi kérdésekre, problémás élethelyzetekre másokat megértve, velük együttműködve találjanak válaszokat. Többek között azért dolgoznak, hogy hátrányos helyzetű, cigány és nem cigány fiatalokból sikeres művészek váljanak, és az eltérő csoportok megértsék, elfogadják egymást, és közösen értéket teremtsenek.
A Közmunka – azaz “Arbeit macht frei” akciószínházi darabjukat december 21-én és 28-án adták elő, a Kazimír Házban.
Szereplők: Kodolányi Sebestyén, Jászberényi Gábor, Várady Krisztina, Dömök Edina, Orsós Sándor, Rábavölgyi Tamás, Szegedi Tamás András, Illés Márton és Balogh Rodrigó
Megosztás