Egy nagykanizsai patikában nem annyiból áll a munka, hogy egy kéz elveszi a receptet, egy másik pedig kiadja a gyógyszert. A gyógyszertárat vezető Ignácz Andrea közben beszélget és meghallgat, a háttérben vércukrot mér, mert szerinte egy jó patikában nem feszengeni kell, hanem örömmel betérni. A patikusnő emellett céget vezet és női klubot tart. A hálás betegek pedig házi linzert és csörögefánkot hoznak, és jelölik a Richter Aranyanyu díja.
Kezit csókolom, Andrea! Gratulálok a díjhoz!”
Olvastuk az újságban, nagyon örülünk!”
– alig pár száz métert tettünk meg Ignácz Andreával Nagykanizsán a patikától egy kávézóig, de legalább hárman állították meg közben ezekkel a szavakkal.
Azért jöttünk Nagykanizsára, hogy beszélgessünk a patikusnővel, aki úgy teszi nap mint nap a dolgát, hogy azért a Richter Aranyanyu zsűrídíját vihette haza pár hete. Mit lehet egy patikában csinálni, hogy az társadalmileg kiemelkedő munkának minősüljön?
„Az, hogy kiírjuk a bejárat fölé, hogy gyógyszertár, nagyon kevés. Egy patika nem csak a gyógyszerek tára, a doboz Aspirin mellé az embert is oda kell adni” – kezdi Andrea. Szerinte aki az egészségügyben dolgozik, legyen orvos, takarító, asszisztens vagy gyógyszerész, annak alapnak kéne lennie a segítségnyújtás.
A te kereteiden belül igenis kötelességed segíteni a hozzád fordulót. Aki nem így értelmezi ezt a hivatást, az rossz helyen van”.
Andrea családjával 1998-ban költözött Nagykanizsára. A Bács-Kiskun megyei gyógyszerész mai napig „gyüttment” a városban, de ez szerinte teljesen rendben van. „Eleve az Alföldről jöttem, ez pedig egy teljesen más vidék, más típusú emberekkel, de szeretek itt élni. Már ismernek az emberek, nem tudok úgy elmenni például az esti misére, hogy valaki ne jöjjön oda hozzám valamilyen ügyével, vagy ne kérdezze meg, hogy melyik patika ügyel éppen a városban. Amit rendszerint nem szoktam tudni” – meséli.
A kétgyerekes családanya a nagykanizsai távolsági buszpályaudvarral szemben álló patikából az elmúlt években közösségi teret varázsolt. Sok olyan gyógyszertárban járt, ahol feszélyezve érezte magát: csendben kell maradni, csendre inteni a gyereket, halkan beszélni, telefont letenni, nem zavarni a pult másik oldalán álló munkáját. Ez a fajta patikusság tőle nagyon messze áll, ő azt szereti, ha jó bent a hangulat. Hiszen pont ez szerinte a patika lényege: aki oda bemegy, azért teszi, mert valamire szüksége van. Beszélni kell, élnie kell a patikának. „Nem azt mondom, hogy traccspartit kell tartani, nyilván figyelembe kell venni, hogy vannak, akik türelmetlenek, nem szeretnek sorban állni, sietnének, de aki beszélgetni akar, vagy pár kedves szóra vágyik, azt nem hessegetjük el. Talán ezért is szeretik sokan a mi gyógyszertárunkat” – mondja.
„Van egy idősebb vásárló, akinek kéthetente megmérem a patika egyik hátsó részében a vércukrát. Nem kéne ezt kéthetente mérni, és mind a ketten tudjuk, hogy eszi a süteményt, így nem fog lejjebb menni a mért érték. De valójában ez nem is a vércukorszinről szól, hanem, hogy beszélgetni szeretne, én pedig meghallgatom” – meséli Andrea. Szerinte az egészségügy egyik legnagyobb hibája az időhiány. „Nincs idő meghallgatni a beteget, ezért az emberek egy része úgy gondolja, hogy eljönnek a patikába, és itt talán megkapják azt, amit az orvosnál nem”.
A vevők pedig hálásak. Nem csak, hogy Andrea patikájába mennek vissza, de rendszeresen kedveskednek is neki és kollégáinak. Egy pölöskefői néni egyik nap egy tálca linzert hozott be távolsági buszon a patikába, mert olvasott az újságban a Richter Aranyanyu díjról. Halottak napja előtt például mindig kap koszorúkat is, de az sem ritka, hogy valaki csak egy tábla csokit hagy ott nekik a pulton, egy néni pedig rendszeresen visz be fánkot, legutóbb csörögét.
A patika csak egyik része Andrea nagykanizsai munkájának: életre hívott egy főleg nőknek szóló klubot is. Havonta egyszer, nyolcvanan-százan is eljönnek, és a helyi könyvtárban beszélgetnek, elsősorben nőket érintő egészségügyi prbolémákról. A Király Női Klub második éve működik, Andrea pedig szeretne a közösségmegőrzés irányába is elmozdulni. A decemberi összejövetelre ezért meghívott egy cukrászt, egy szakácsot, egy virágkötőt, és egy karácsonyi asztalt fognak közösen elkészíteni. „Utána pedig eszünk-iszunk a díjam mellé kapott pénzből” – mondja.
Néha ő is érzi, hogy túl van hajtva. „Vezetem a patikát, ez elég nagy odafigyelést igényel, egy nem kicsi gazdasági vállakozást irányítok, annak minden ügyével együtt, több mint tíz embert foglalkoztatok, főleg nőket, az sem kis feladat sokszor, nőket irányítani, plusz van a családom: két lányom és a férjem. Van mivel foglalkoznom” – mosolyog.
Azt mondja, fogalma sem volt róla, hogy jelölték a díjra. „Egyszer csak felhívtak, hogy jelölt vagyok. És akkor mondtam, hogy legyen kedves visszahívni tíz perc múlva, mert nem térek magamhoz”. Ez nem olyan díj, amit megkap a jelölt, utána meg viszontlátásra. Andrea szerint az egész csak most kezdődik el, fogják a díjazottak kezét, lesznek összejövetelek, ahol a régi és új díjazottak összeülnek, elmondják, hogy ki mit csinál, ki hol tart a munkájában, ötletelnek.
Andrea nagy szívfájdalma, hogy a fiatalokat nagyon nehéz megszólítani, a női klubos rendezvényeken sem látni őket, és a patikába is csak elvétve térnek be. Pedig az ő egészségtudatuk fejlesztése fontos feladat lenne. Andrea nagy álma egy újraélesztéses flashmob megtartása a patikában.
Hogy mi motivál? Azt hiszem, hogy én már tudom a titkot: rájöttem, hogy ha én adok, akkor annak a sokszorosát visszakapom”.
Megosztás