Egy kaposvári iskolába hosszú évek óta csak roma gyerekek járnak. A Kúria most kimondta, hogy ebben a formában vége az iskolának: a diákokat a következő években fokozatosan át kell tenni másik intézménybe, úgy, hogy közben felkészítik a változásra a fogadó iskolák tanárait, diákjait és azok szüleit.
Szeptembertől kétszer gyakrabban kell a védőnőhöz státuszvizsgálatra vinni a két év alatti gyereket. A most elindult koragyermekkori program célja ugyan nagyon nemes: minél előbb kiszűrni a fejlődési rendellenességeket, csak éppen utána nincs hova fejlesztésre vinni a gyereket, és a védőnők nyakába is elképesztő papírmunka szakadt. Új kötelező feladat van, a beígért informatikai rendszer viszont nem működik, a folyamatos adminisztráció pedig a családlátogatástól veszi el az időt.
Kerekesszékben ülők meséltek arról, mivel néznek szembe nap, mint nap, amikor megpróbálnak úgy élni, ahogy a többség. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak szeretnének aláírni egy hivatalos papírt a bankban, elmenni a nőgyógyászhoz méhnyakszűrésre, vagy a lakóotthonban tartott szentestén nem már délben megenni a halászlevelet.
Szociális szövetkezetekbe terelné a kormány azokat a közmunkásokat, akiket a következő évben szeretne leépíteni a mára hatalmasra duzzadt rendszerből. Egy jól működő szociális szövetkezetben a tagok egyenragúak, elosztják egymás között a profitot, és közösen döntenek, ha kell. A magyar modellben azonban ugyanúgy a polgármester a főnök, és hiába hívják ezentúl a közmunkást szövetkezeti tagnak: a munkája ugyanaz lesz, de még a fizetése is.
Míg a magyar iskolákban jellemzően a tanár jóindulatán múlik, hogyan bünteti meg a rossz magatartású diákot, addig Angliában ez a legapróbb részletekig szabályozva van. Ha valaki megbontja a rendet, a tanárok ugyanúgy reagálnak, nincs kegyelemkettes, meg koki a fejre. Neumann Eszter kutató hónapokat töltött angliai és magyar iskolákban, azt figyelve, hogyan kezelik a pedagógusok magatartási problémákat.
Az ormánsági Kémes egy pici falu, ami szépen lassan lekerül a térképről: fejlesztés, beruházás, ha érkezik is ide, abból munkahely nem lesz. Valamit azonban mégiscsak kezdeni kell azokkal a nagyon szegény gyerekekkel, akik pont ide születnek – ezt gondolja legalábbis egy alapítvány és a helyi iskolavezetés. Pontosan tudják, hogy csodát ilyen körülmények között nem lehet várni, mégis húsz éve rendületlenül pályázatokat írnak.
Főleg a kisebb településeken népszerű a védőnőnél letudni a méhnyakszűrést, mert nagyobb a bizalom, és jóval egyszerűbb, mint órákat buszozni a legközelebbi városba a nőgyógyászhoz. A védőnők faluhíradóban hirdetik a szolgáltatást, vagy egyesével keresnek fel mindenkit, hogy rávegyék őket a vizsgálatra. Van, aki húsz év után nézette meg magát.
Értelmetlen pénzköltés, felszínes megoldások a valódi problémakezelés helyett. Ez az egyik olvasata a több éven keresztül tartó, és többmilliárd forint uniós pénzbe kerülő Gyerekesély programnak. Kicsit közelebbről nézve azonban látszanak azok az eredmények, amiket helyi szinten fontosnak tartanak. Ami a szakemberek szerint kudarc, azt a polgármesterek és gyerekházvezetők egészen másképp gondolják.
Hetente összegyűlik pár Huszár-telepi roma édesanya, hogy mesét olvassanak. Néha csak egymás között, de van, hogy a gyerekeik is köztük ülnek. Van, aki folyékonyan olvas, szépen hangsúlyoz, más többször is elakad a szövegben, és ettől zavarba jön. De nem is az a fontos, kinek, hogy megy. Inkább az, amikor délután úgy mennek haza, hogy már tudják: a gólya is egy madár.
Milyen érzés ötvenhét évesen csupa fiatal lengyel lány között egy csirkeüzemben dolgozni, és három unokát csak Skype-ról ismerni? Éva és Ildikó ötvenévesen döntöttek úgy, hogy külföldön kezdenek új életet.