Keresés

“Át kellett vernem a szüleimet, hogy egyetemre mehessek”

Mikor kiderült, hogy egyetemen folytatják, egyértelmű volt, hogy a szüleik nem tudják majd anyagilag támogatni őket – sőt, az is valószínű volt, hogy lehet majd olyan alkalom, amikor nekik kell kisegíteni a szüleiket. Sokaknak ösztöndíjak, szociális támogatás és diákmunka mellett is muszáj felvenniük a diákhitelt – így van, aki milliós adóssággal lép majd ki a munkaerőpiacra. Van, akit lélekben azért támogatnak a szülei, de van, akinek szembe kellett velük szállnia azért, hogy egyetemre mehessen. Bemutatjuk, milyen kihívások előtt állnak az első generációs egyetemisták a felsőoktatásban.

“Ahhoz, hogy itt lehessek, át kellett vernem a szüleimet” – kezd történetébe Gábor (nevét kérésére megváltoztattuk), a 26 éves egyetemista fiú, akivel egy budapesti egyetemi kollégium fogadóterében találkoztunk. Gábor most az ELTE Természettudományi Karának matematika-fizika tanár szakos hallgatója, és bár egyetemi pályafutásában voltak kisebb-nagyobb kanyarok, ha minden jól megy, 4 év múlva diplomázhat majd.

“A szüleim – főleg édesapám – ellenezték, hogy gimnáziumba, majd egyetemre menjek” – vágott bele a meglepő kezdőmondat magyarázatába Gábor. A fiú egy békés megyei tanyán nőtt fel, édesanyja és édesapja is gazdálkodó.

“Édesapám mindenáron azt akarta, hogy szakmunkás legyek, a tanáraim viszont látták, hogy több van bennem” – folytatta történetét Gábor. Ők beszéltek rá, hogy vegyen részt az Arany János Tehetséggondozó Programban, amit lényegében a Gáborhoz hasonló gyerekeknek találtak ki. Az AJTP főképp a kistelepüléseken, tanyákon élő, hátrányos helyzetű tehetséges diákok továbbtanulását segíti azzal, hogy bejuttatja őket egy erős gimnáziumba, ahonnan nagyobb eséllyel kerülhetnek majd felsőoktatási intézménybe.

Gábor választása a mezőberényi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumra esett – a jelentkezéshez viszont a szülő aláírása is kellett. “Azt mondtuk édesapámnak, hogy a Petőfi egy nagyon jó szakközépiskola, ő pedig nem nagyon volt tisztában ezekkel a dolgokkal, úgyhogy aláírta” – emlékszik vissza Gábor a trükkre, ami a középiskolába juttatta. Öt év múlva egyenes volt az út az egyetemre a matematikából, történelemből és fizikából is tehetséges fiúnak.

Evidens volt, hogy egyetemre megy, csak az nem, hogy miből

A 24 éves, szintén ELTE-s kollégista Kriszti számára nem volt kérdés, hogy érettségi után egyetemre menjen-e, idősebb testvére akkoriban már egyetemen tanult. Az viszont, hogy miből fogja finanszírozni a budapesti életet annál inkább aggasztotta a Fejér megyei lányt. “Az már viszonylag korán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy anyukám nem fog tudni anyagilag támogatni a tanulmányaimban” – mesélte Kriszti.

Kriszti édesanyja ugyanis évek óta egyedül neveli a lányt, ikertestvérét és nővérüket. A lányok édesapja három éve hunyt el, dolgozni viszont már évekkel a halála előtt sem tudott, mert rokkantosították. Kriszti szülei az utolsó időszakban már nem éltek együtt, akkor költöztek külön, amikor a házukat elárverezték, a rajta lévő kölcsönök levonása után megmaradt pénzből pedig édesanyjukkal albérletbe költöztek.

“Nagyon aggódtam az elején, hogy mi lesz, mert nem vettek fel elsőre oda, ahová szerettem volna bekerülni: andragógia szakra” – mesélte Kriszti. Tudta, hogy újra kell felvételiznie, és akkor úgy látta, hogy 5 helyett 6 évet nem fog anyagilag kibírni a felsőoktatásban. “Azóta végül is rájöttem, hogy ez így oké lesz, de akkor ott álltunk szeptember előtt, hogy költözöm fel Pestre, és minden eléggé bizonytalan volt” – mondta. Következő évben újra felvételizett andragógiára – sikerrel -, de az ELTE szabad bölcsészet kommunikáció szakirányos képzését sem hagyta ott – most két szakon tanul egyszerre.

“21 ezret kellett beosztanom másfél hónapra”

Gábor a Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán kezdte tanulmányait, nem kisebb anyagi bizonytalanságban, mint Kriszti. “Akkoriban olyan voltam, mint egy két lábon járó szociális támogatási lexikon, mindenfajta támogatásról tudtam, amit igényelni lehet” – emlékezett vissza Gábor a kezdetekre. Így az is világos volt számára, hogy az egyetemen az ösztöndíjrendszer úgy működik, hogy az adott félév első hónapjaiban – tehát szeptemberben és februárban – az intézmény nem utal a hallgatóknak semmilyen juttatást.

Összesen 21 ezer forint. A felköltözéstől az első utalásig eltelt másfél hónapot ennyi pénzből kellett kigazdálkodnia a szüleitől anyagilag már 14 éves korában függetlenedő Gábornak. “Mire beszereztem a tankönyveket, egyéb dolgokat, ennyi maradt az összes keretem” – emlékszik vissza Gábor, majd hozzáteszi: mint azóta több másikat, úgy ezt az anyagi válságot is úgy élte túl, hogy az élelmiszeren spórolt.

“Nagyon jól tudok főzni, és ez jól is jött, mikor konzerveket kellett feltuningolni. Mindenből nagyobb kiszerelést vásárolok, és mindig van a szekrényemben lecsó alap, gyümölcsszósz, úgy 8-10 üveggel” – meséli Gábor. Bulizni sem jár, így az egyetemista fiú a nem egész 10 ezer forintos havi kollégiumi díjon kívül 25-50 forintot költ havonta, a jövedelme fennmaradó részét pedig félrerakja – pár éve meg tudta venni első saját laptopját.

A pénzkeresetet nem lehet előtérbe helyezni

Gábor havi büdzséje az egyetemi rendszeres szociális támogatásból, a tanárképzésben résztvevő hallgatóknak folyósított, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központtól (Klik) félévente megpályázható ösztöndíjból, a diákhitelből és persze az egyetem mellett végzett alkalmi munkák béréből tevődik össze. Gábor ugyanis mindenféle munkalehetőséget elvállal: matematikából és fizikából rendszeresen korrepetál, hétvégente szokott futárkodni, de a Tescóban is megfordult már éjszakai árufeltöltőként.

“Mostanában viszont már sokkal jobban odafigyelek arra, hogy ne vállaljak olyan és annyi munkát, ami már negatívan befolyásolja a tanulmányaimat” – mondta. Hozzátette, azért végzi 26 évesen a tanárszaknak még csak a második évét, mert egyszer már eltanácsolták az egyetemről, miután harmadszorra sem sikerült teljesítenie egy nehezebb tárgyat. “Anyagi gondjaim voltak akkoriban, ezért több munkát vállaltam, ami az egyetem rovására ment. Azóta megtanultam, hogy a pénzkeresetet, hogy jobban éljek, nem célszerű előtérbe helyezni” – tette hozzá.

Ha még a tanár is megjegyzést tesz az olcsó felszerelésedre

Ecset, festék, vászon, és esetenként bor és pogácsa a kiállításmegnyitóra, kötelező osztálykirándulások budapesti múzeumokba.

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán festőművész szakon tanuló Adriennek a megélhetési költségek mellett rendszeresen pótolnia kell művészeti eszköztárában az elhasználódott darabokat. Bár sok osztálytársának ez egyáltalán nem tétel, a 24 éves, Veszprém megyei lány önfenntartóként nagyon nehezen tesz félre erre havi 10-15 ezer forintot.

Adrienn mindkét szülője gyári munkás, és hiába szeretnék, kettejük közös keresete sem elég arra, hogy lányuk egyetemi tanulmányait támogassák belőle. “Amikor kiderült, hogy megyek egyetemre, anyukám sokat sírt és idegeskedett, hogy miből fogom fenntartani magam” – emlékezett vissza Adrienn.

Utólag Adrienn is úgy látja, hogy az első időszak volt a legnehezebb. Egyfelől nem tudta pontosan, hogy mennyibe fog kerülni Pécsen az élet, másfelől pedig bizonytalanságok voltak a diákhitel körül is, amit fel kellett vennie. “A diákhitelnél nem szólnak, ha nem adják meg, csak azt látod, hogy megérkezett a pénz. Viszont ugyanúgy, ahogy az egyetemen, a diákhitelt sem utalják rögtön szeptemberben, csak októbertől kezdik. Két hónapig fogalmam sem volt, egyáltalán kapom-e majd, vagy felkopik az állam” – magyarázta Adrienn, aki ilyenkor azzal nyugtatta magát, hogy ha minden kötél szakad, még mindig hazaköltözhet.

“A túlélési stratégiámat úgy hívom, hogy diákhitel”

Adriennhez hasonlóan Kriszti is szinte az első adandó alkalommal felvette a diákhitelt, a havonta igényelhető 40-60 ezer forintos összegre eddig szinte minden hónapban szüksége volt. A beszélgetés egy pontján rákérdeztünk, úgyhogy gyorsan összeszámolta: mostani állás szerint körülbelül 2 millió forintos tartozást kell majd elkezdenie apránként törleszteni, miután munkába állt. Pontosabban, miután diplomázott – Kriszti ugyanis, ha teheti diákmunkában folyamatosan dolgozik.

“Én az elejétől kezdve azt gondoltam, hogy a diákhitel egy teljesen oké dolog. Tudom, hogy jó eséllyel 40-50 éves koromig kell majd fizetnem, de vállalom” – mondta Kriszti. Környezetében viszont sokan úgy döntöttek, hogy inkább nem tanulnának tovább, mint hogy hitelt kelljen felvenni rá.

Kriszti azonban a diákhitelét nem mindig csak magára és a tanulmányaira költötte. “Sokszor volt, hogy a diákhitelem felét vagy háromnegyedét hazaadtam anyukámnak, mert épp szüksége volt rá – én pedig azt mondtam, megoldom valahogy enélkül is” – mesélte Kriszti.

A kilátástalan anyagi helyzet rendszeresen okoz feszültségeket Krisztiék családjában, az pedig egyenesen tabutémának számít, hogy édesanyja nem tudja anyagilag támogatni a tanulmányaiban. “Nagyon rosszul érzi magát amiatt, hogy nem tud nekem segíteni, amiatt meg főleg, hogy sokszor még ő szorul az én anyagi segítségemre” – beszélt Kriszti az otthoni helyzetről. “Pedig én elmondtam neki, hogy megértem, hogy épp elég saját magá eltartania, és én nem gondolom, hogy neki kötelessége lenne engem pénzzel támogatni. Hiába, neki akkor is a hagyományos elgondolás marad a véleménye: hogy egy szülőnek azért kell dolgoznia, hogy a gyerekei útját egyengesse, idővel vegyen nekik egy lakást, ilyesmik” – folytatta.

“Lebetegedtem az év végére, az egészségtelen táplálkozás miatt”

Nem csak a diákhitel a közös Adrienn, Kriszti és Gábor történetében. Vannak bizonyos helyzetek, amelyeket minden, hátrányos helyzetű családból származó, első generációs egyetemista ismer.

Kriszti és Adrienn is szembesült már azzal, hogy azok a barátaik, akik nincsenek hozzájuk hasonlóan nehéz szociális helyzetben, sokszor nem értik, vagy lekicsinylik azokat a problémákat, amikkel a szegényebb hallgatóknak szembe kell nézniük. “Amikor már sokadszorra kellett visszautasítanom egy kávézást vagy kocsmázást a belvárosban, mert nem volt rá pénzem, volt, aki a fejemhez vágta, hogy mindig csak a kifogásokat keresem” – mesélte Kriszti.

Az étkezésen való spórolás is meghozza a maga kellemetlen következményeit, ahogyan azt Gábor és Adrienn is megtapasztalta, amikor az ínségesebb hónapokban főképp májkrémes kenyeret és tésztát esznek. “A sok szénhidrát miatt húsz kiló feljött rám, mióta elkezdtem az egyetemet” – mondta Gábor. “Az egészségtelen, fehérjeszegény spórolós táplálkozás miatt év végén sokszor nagyon lebetegedtem” – magyarázta Adrienn.

A megélhetésért az egyetem mellett dolgozó hallgatók legtöbbször szinte bármilyen diákmunka lehetőséget elvállalnak. Kriszti egy multiplex mozi büféjében dolgozik, amennyit csak tud, emellett pedig alig marad ideje és energiája arra, hogy a tanult szakmájában gyakorlatot szerezzen. Magyarországon ugyanis ezt szinte kizárólag fizetetlen gyakornokságokon keresztül teheti meg az ember, ami azok kiváltsága lesz, akik mögött szükség esetén ott a szülők anyagi támogatása, és akiknek így végtére is belefér az ingyenmunka.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!