Keresés

Annyi az új állami gondozott, hogy a régiekre se pénz, se ember nem jut

Miközben tömegével veszik ki a gyerekeket a családból, alig jut erőforrás az állami gondozásban felnőtt fiatalok segítésére. Egyre kevesebb 18 éves marad utógondozásban, pedig ideális esetben ez sokat segíthetne abban, hogy ne kövessék el a szüleik hibáit, és a mindennapi élet nehézségeivel is könnyebben megküzdjenek. Így sokan védőháló nélkül maradnak, könnyen bajba kerülnek, és végső esetben akár az utcán is találhatják magukat. 

Az állam évről évre egyre több gyereket emel ki a családjából, és küldi őket nevelőszülőkhöz vagy gyermekotthonba. Ez egy tíz éve tartó folyamat, amelynek az okaival többször foglalkoztunk már az Abcúgon. Hozzájárul, hogy

2007-ben még 21 ezren, tavaly pedig már több mint 23 ezren voltak állami gondoskodásban, és ha így haladunk, hamarosan elérhetjük a kilencvenes évek 25 ezres számait. Ha korcsoportonként nézzük, az elmúlt tíz évben a legkisebbek, vagyis a 0-3 évesek száma nőtt leginkább rendszerben, majdnem megduplázódott. Közben egyre kevesebben maradnak utógondozásban, ami az állami gondoskodásban felnőtt, 18 évesnél idősebb fiatalokat segíti.

Ezen az ábrán a kis- és nagykorú ellátottak számának alakulását hasonlítottuk össze. Látszik, hogy a kiskorúak beáramlásával az utógondozói ellátás folyamatosan elsorvad.

Ez azért érdekes, mert egy jó utógondozói ellátás sokat tehet azért, hogy a vér szerinti családjuktól távol felnőtt fiatalok se kallódjanak el. A szakemberek szerint éppen ezért nagyon jó, hogy egy állami gondozott akár 25 éves koráig is segítséget kaphat, ami európai szinten sem gyakori. Az viszont kevésbé örömteli, hogy ez egyre kevesebbekhez jut el. Egy gyermekotthonban dolgozó forrásunk úgy látja, “ez a rendszer sosem fogja a gyerek kezét, de akkor rúg bele a legnagyobbat, amikor leginkább támogatásra lenne szüksége. A gyerekkornak nem 18 évesen van vége, az utógondozói ellátás mindennél fontosabb lenne”.

Valahol húzni kell

A kormány az utóbbi években látványosan törekedett arra, hogy a gyermekotthonok helyett, még ha azok kis létszámúak is, a családjuktól elválasztott gyerekek inkább nevelőszülőkhöz kerüljenek. Nem nehéz belátni, hogy a gyerekek valóban jobban járnak, ha családias körülmények között élhetnek, és nem egy intézetszerű épületbe kell hazajárniuk, amelynek a kapuján akár ott lóg a szocializmusból megmaradt tábla: “nevelő otthon”. (Ez a törekvés azonban csak félig-meddig sikeres. Az állam képtelen betartani a saját törvényét, amely szerint minden 12 éven aluli gyereknek nevelőszülőhöz kell kerülnie, és ez különösen a fogyatékos gyerekeket sújtja.)

“Igyekeznek csökkenteni a gyermekotthonok súlyát, és a lakásotthonokra, utógondozói otthonokra biztosított állami támogatás (normatíva) nem emelkedik.  Így a szolgáltatók egyre kevésbé tudják vállalni az utógondozói otthonok fenntartását. Még ha egy ilyen otthonban akár 20 fiatal is él együtt, és csak minimális szakmai létszámot biztosítanak melléjük, a normatívát akkor is elviszi az ellátmány, az intézmény fenntartása deficites” – mondta Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak gyermekvédelmi programigazgatója.

Vagyis, ha már valahol húzni kell a rendszeren, akkor inkább a vége felé, a nagykorúaknál húznak, hiszen azt nem tehetik meg, hogy a kicsiket nem fogadják be. Ezt a tendenciát megerősítette nekünk egy állami szférában dolgozó gyermekvédelmi vezető is.

Jó gyereknek jár, rossz gyereknek nem

De az utógondozói ellátással ettől függetlenül is vannak problémák. A törvény szerint azok kaphatnak ilyet, akikre legalább egy állítás igaz a következők közül:

  • a havi jövedelmük nem haladja meg a 85 500 forintot,
  • tanulnak,
  • szociális bentlakásos intézménybe várják a felvételüket.

Akik jogosultak rá, akár a húszas éveik közepéig élhetnek tovább a nevelőszülőjüknél, utógondozó otthonban, kisebb lakásotthonban, vagy akár az állam által fenntartott albérletben is, amin csak néhány társukkal kell osztozniuk. Ez nem jár automatikusan, aki nem kéri magától, kapásból elesik tőle. Így aztán leginkább azoknak segít, akik eleve jobban illeszkednek a rendszerbe, szorgalmasabbak, nem rebellisek, és viszonylag könnyen kezelhetők.

“Sokszor azt tapasztalom, hogy a nevelők inkább menekülnek. A problémás gyerekeknek fel sem ajánlják az utógondozást, és előfordul, hogy az utógondozó két nappal a gyerek tizennyolcadik születésnapja előtt bukkan fel először. Így nehéz bizalmi viszonyt kialakítani” – mondta egy már idézett szakember. Azok a fiatal fiúk sem vettek részt utógondozásban, akikkel korábban egy budapesti átmeneti szállón találkoztunk: ők az állami gondozásból szinte rögtön az utcára kerültek.

“Akik védtelenek a különféle devianciákkal, mint a kriminalizálódással, a kábítószerrel vagy a prostitúcióval szemben, szinte automatikusan elesnek az utógondozástól” – mondta Gyurkó Szilvia gyermekvédelmi szakjogász, a Hintalovon Alapítvány vezetője.  Ha tovább csökken az utógondozói ellátás mértéke, a különösen problémás gyerekek valószínűleg még kisebb eséllyel részesülhetnek majd belőle.

Ezt a helyzetet erősítik az ellátás feltételei is. Szilvási szerint “ezek nem ösztönzik a fiatalokat arra, hogy viszonylag jól fizető állást találjanak maguknak, helyette inkább tanulnak valamit, sokszor olyasmit, ami hosszú távon nem biztos, hogy a hasznukra válik. Közben viszont nem próbálják ki magukat a munka világában, vagy ha mégis, akkor abban érdekeltek, hogy alacsony fizetéssel helyezkedjenek el, különben kikerülnek a rendszerből. Előfordulhat az is, hogy feketén keresnek többet a törvényben előírtnál, vagyis a rendszer ösztönzi őket hazugságra”.

Hová tartozom egyáltalán?

Pedig a gyerekek szempontjából sokkal jobb lenne, ha az utógondozói rendszert egyszerre fejlesztenék és bővítenék, hogy minél többen vehessenek részt benne. Ehhez javítani kellene azon is, ahogy a rendszer az állami gondozott kamaszokkal bánik.

“Elsőre meredeknek tűnik, de már akkor el kellene kezdeni dolgozni a gyerekek kigondozási tervén, amikor bekerülnek a rendszerbe. Ahogy egy szülőnek benne van a fejében, hogy egyszer el kell engednie a gyereket, és erre minden értelemben fel kell készülnie, úgy kellene tennie a szakellátásnak is. Ehhez képest ritka, hogy egy gyerek egyetlen gondozási helyen nő fel. Általában nevelőszülőtől nevelőszülőig vándorolnak, és közben még gyermekotthonban is élnek. Széttöredezettek az élettörténeteik, nincs előttük egy fotóalbum, amiben végigkövethetnék, hogy mi történt velük hatéves koruk óta, mi volt a kedvenc játékuk, vagy milyen volt az első szerelmük. Mivel nincs kapacitás a kilépés megtervezésére és az utógondozásra, a gyerekek érzelmileg sem tartanak ott, hogy 18 évesen a saját lábukra álljanak. Ehelyett azt szokják meg, hogy csak magukra számíthatnak, nincsenek bizalmi viszonyaik” – mondta Gyurkó.

Szilvási Léna szerint a nevelőszülők és a gyermekotthoni nevelők nincsenek eléggé felkészülve arra, hogy egy állami gondozott kamasz milyen identitásproblémákkal néz szembe. “Lehet, hogy valaki gyerekként viszonylag jól kezelhető volt, de kamaszkorban felerősödik benne a kérdés, hogy hová tartozik egyáltalán. Hol a vér szerinti családról nosztalgiázik, hol a nevelőszülőhöz kötődik jobban. Mindez nagyon sok félelemmel és szorongással jár. Ha nem dolgozza fel a gyerekkorban történeket, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy felnőttként ugyanazokat a mintákat fogja követni, amiket a vér szerinti szülei. Például az állami gondoskodásban levők közt többszörös a tinédzserterhességek aránya. Ha tudatosabban beszélgetnénk erről, és több erőforrást szánnánk rá, talán valamelyest változna a helyzet”.

Egy hatékonyan működő utógondozói rendszer abban is segíthetne, hogy a fiatalok tisztában legyenek az olyan hétköznapi dolgokkal, mint hogy mit jelent a TB-kártya, hogyan kell önéletrajzot írni, mi van, ha kirakják az embert az albérletéből, vagy hogyan kell bankszámlát nyitni. Gyurkó Szilvia szerint az lenne jó, “ha ezt egy folyamat részeként tanulhatnák meg, és lennének körülöttük olyan emberek, akikkel meg merik osztani a félelmeiket. Ez egyáltalán nem irreális”. Ma viszont szerinte az utógondozás inkább a gyerekvédelmi rendszer meghosszabbított karjaként működik. “Ez teljes félreértés. Ennek a felnőtt létre való felkészítésről, az ifjúsággondozásról kellene szólnia.

“Ide tartozik az is, hogy a nevelőszülők és a nevelők általában nem rendelkeznek friss tudással a munkaerőpiac alakulásáról. A gondoskodásban élő gyerekek általában alacsonyabb iskolai végzettséget érnek el a saját korosztályukban, kevesen érettségiznek, és még kevesebben járnak felsőoktatásba” – mondta Szilvási. Szerinte ezért jó lenne, ha a velük kapcsolatban levő felnőttek jobban képben lennének, milyen új, keresettebb foglalkozások jelennek meg a piacon a szokásos eladó-festő-csecsemőgondozó hármason kívül. “Hiányzik a pályaorientáció. Ezen is lehet és kell is változtatni”.

Az SOS Gyermekfalvaknál ezért jövőre képzést indítanak, amelyen pont ezekből a témákból szeretnék jobban felkészíteni a jelentkező nevelőszülőket, gyermekotthoni nevelőket, gyámokat és családsegítős dolgozókat is. “A családi történetek feldolgozása, a munka világa, a jó döntések meghozatala, a kudarcokból való tanulás, a csekkbefizetés és a dokumentumok elintézése. Erről a gyerek 14-15 éves korában el kell kezdeni beszélni. Erre a tudatosságra próbál majd felkészíteni a tréningünk is”.

Az utógondozói rendszerrel kapcsolatban megkerestük az állami gyermekvédelmi intézményeket fenntartó Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságot is, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. Ha mégis megérkezne, frissítjük a cikket.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!