Ha kell szigorú, de kedves és senkivel nem kivételezik. Az év szociális munkása egy Debrecen melletti rehabilitációs tanya munkatársa lett. Az általa istápolt hajléktalan emberek jelölték, akiket második anyjukként terelget.
“Olyan, mintha a második anyám lenne” – Sándor mezítláb ül az ágyon, mellette járókeret. Nagy lelkesedéssel beszél arról a szociális munkásról, akinek a segítségével idekerülhetett. Az ötvenéves férfi a Debrecen-Ondódon található rehabilitációs tanya egyik lakója a 26 közül. Veseproblémája van, és a lába sem jó most, de elsősorban hajléktalan, mint itt élő társai.
“Nem mond le egy emberről sem, soha nem adja föl” – jellemzi Görög Ferencnét, vagy ahogy a helyiek szólítják: Marika nénit, akit az év szociális munkása lett 2015-ben: ő kapja a Felkai Béla-díjat pénteken.
A Menhely Alapítvány egykori munkatársának emlékét őrző díjat hajléktalanokkal foglalkozó szocális munkások között osztják ki, egy rendhagyó jelölési folyamat végén. A díjra érdemesnek gondoltakat az ügyfelek, vagyis az általuk istápolt hajléktalan emberek jelölik, és a Felkai-család egyik tagján, illetve az alapítvány egyik munkatársán kívül egy otthontalan ember is van a jutalmat odaítélő bizottságban. Az idei a harmadik alkalom, hogy kiosztják a díjat, amire 220 embert jelöltek országszerte.
“Ez vicc? Nem a kész átverés?” – Görög Ferencnének ez volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy ő nyert. A hatvanhat éves nő több mint tizenhét éve dolgozik a debreceni hajléktalanellátásban, először “utcás” volt, két éve pedig foglalkoztatásszervező a Refomix holland segítséggel vásárolt tanyáján. Utcai munkájának köszönheti, hogy sokan jól ismerik az ügyfelek közül. “A bizalmat nem kell kiépíteni, mert már megvan.”
A tanya Ondód külterületén fekszik, frissen szántott, a szokatlan novemberi verőfényben zsíros-feketén csillogó földektől ölelve. Kölyökmacskák rebbennek szét, ahogy belépünk az épületbe, anyjuk ideszokott a maradékokra. “Vihet belőlük, ha akar” – ajánlja Marika. Odabent is macskák, legalábbis a tévében egy róluk szóló riport fut, egy idősebb férfi nézi, egy másik pörköltet főz, átható szaga belengi a folyosót. “Imádjuk Marika nénit” – mondja a tévé előtt ülő férfi. “Mindenkin segít, akin tud” – így, aki a pörköltet főzi.
Marika jelölése a díjra Sándor, az egyik hátsó szoba lakójának ötlete volt, miután látta a pályázati felhívást. A férfi húsz éve ismeri a szociális munkást. “Ő illesztett vissza a társadalomba, segített hogy ne zülljek el.” Sándor szerint nem csak az ügyintézésben segítette, de lelki problémáit is meg tudja beszélni vele. Például amikor a második gyereke született. Sándor ugyan azóta már nem él együtt a családájával, de tartják a kapcsolatot.
Odakint két ember dolgozik, de Marika megérkezte után hamar csatlakoznak hozzájuk még páran a bentiek közül. “Látja, ahogy megjövök, már jönnek is ki.” Marika kézben tartja a csapatot. “Ezeket az embereket irányítani kell. El kell nekik mondani, mit csináljanak. Nincs túl nagy önbizalmuk, és gyakran nem tudnak dönteni dolgokról.” Marika jól ismeri az ügyfeleket, gyakran ő is csak gyerekeimnek szólítja őket. “Na gyerünk gyerekek, csináljuk!” – többen felállnak a felszólításra, hogy nekiálljanak a tanya körüli teendőknek, “De itt van velünk, és csinálja ő is”.
A rehabilitációs tanyán ugyanis mindig van tennivaló. Eleve van egy foglakoztatási programjuk, három ember műveli a kiskertet és az üvegházat. Ebben most is nő a paprika és a paradicsom. A terményeket maguk használják fel a tanyán. “Készült belőle lecsó, megették zsíroskenyéren.” A kert hátsó felében több tucat gyümölcsfa is áll. Ezekre azonban rájártak a határban élelmet kereső őzek és nyulak, így most bekerítik a tanyához tartozó telket. Már állnak a betonoszlopok, az emberek a dróthálót feszítik ki rá. “Fiúk, szét van szórva a drót! És ha elesnek benne?” – figyelmezteti a dolgozókat Marika.
László közben egy öreg fa tönkjét ásta ki a földből, most temeti be a gödröt. A férfi fél szemére nem lát, bal szemét tavaly szúrták ki Debrecen központjában. Azt mondja, ok nélkül, csak azért mert hajléktalan volt és ittas. Nem sokkal később szándékosan el is ütötték autóval. Nem derült, ki, hogy ki volt a tettes, a rendőrség sem nyomozott – mondja. “Nem vettek emberszámba.” Előbb betegszobára került, onnan pedig ide a tanyára.
Már több mint 25 éve kallódik, kisebb-nagyobb megszakításokkal az utcán élt. Most jól érzi magát, azt mondja, tavaly óta egy kortyot sem ivott, és olyan neki Marika, mint a családja. Annál is inkább, mert senkije sincsen. Élettársával rég nincsenek együtt, és volt egy lánya, de meghalt Olaszországban. Attól azonban tart, hogy mi lesz, ha lejár az itt eltöthető két év.
“Amikor szigorúnak kell lenni, akkor szigorú, de amúgy kedves, érdekli az emberek magánélete, hogyan jutnak egyről a kettőre” – Norbi 33 éves, szülei régebben meghaltak, és a drog miatt került utcára. Most mentális problémái vannak és szociális fóbiája, így elhelyezkedni sem tud. “Mintha anyám helyett anyám lenne” – modja Marikáról, aki meg is bízik a lelki békéjét Jézus hitében megtaláló, nyakigláb fiatal férfiban: általában rábízzák a bevásárlást a tanyán. Senkinek nincs egy rossz szava sem Marikára, pedig tud szigorú is lenni.
Amikor például megérkezik a városból az egyik lakó, szó nélkül megy is az irodába, és pakolja ki a táskáját, hogy lássák mik vannak benne (csirkeaprólék, függöny, pár apróság). A lényeg, hogy alkoholos ital ne legyen, a házirend ezt tiltja. Marika meg is tapogatja a függönyt, nincs-e belerejtve valamilyen üveg. Mindig mindenki táskáját ellenőrzik, és szondát is fújatnak az ittlakókkal, nem csak érkezéskor, hanem szúrópróbaszerűen is. Az érkező férfi is belefúj az elemes érzékelőbe: negatív.
Ha valakit ittasságon érnek, kap még egy esélyt, de ha még egyszer előfordul, akkor ki kell költöznie – sorolja a szabályt Marika. Az alkoholmentesség fontos. Volt korábban olyan turnus, akikkel sok probléma volt emiatt, az egyetlen szomszéd is panaszkodott rájuk. Most azonban nyugalom van.
Az átmeneti szálláson két évig lehet lakni. Az első hónap ingyenes, utána naponta kétszáz forint, összesen havonta körülbelül hatezer forint a szállásdíj. Marika szerint egy év kell ahhoz, hogy összeszedjék magukat egészségügyileg, lelkileg és valamennyire anyagilag, a második évet már arra lehet fordítani, hogy megoldást keressenek nekik. Legalábbis optimális esetben, de ez nem mindig sikerül.
Sokan intézményből-intézménybe járnak a hajléktalanellátásban, egyik szállóról a másikra. Akad albérlethez segítő pályázat, volt hogy öt embert tudtak albérletbe kihelyezni, de nem mindenkinél volt tartós a siker. Móriczné Faragó Katalin, a rehabilitációs tanya intézményvezetője szerint 15 év alatt három olyan ember volt, akik még most is saját erőből élnek albérletben. “Szociális munkásként, a kis eredményeknek is tudni kell örülni.” Már az is siker, ha valakit sikerül behozni az utcáról védett helyre, és ha sikerül bent is tartani a szállón. Az már a ráadás, ha végül ki tud menni albérletbe.
Marika ugyan nyugdíjaskorú, de csak hat hónapig volt nyugdíjban, hívták vissza, és jött is. Nagy családban, rossz anyagi körülmények között nőtt fel, de sok segítséget kapott – meséli. Emiatt úgy érzi, neki is segítenie kell másokon, és örömmel tölti el, hogy az emberek bizalommal fordulnak hozzá. “Már az is siker, ha abból a helyzetből egy kicsit is ki tudjuk mozdítani.”
Megosztás