Akinek adóssága van, azon már attól is rettegés lesz úrrá, ha egy idegen megjelenik a ház környékén, ha csenget a postás, de az is elég a paranoiához, hogy ismeretlen számról hívja őket valaki. Az eladósódás súlyos lelki terhekkel jár: felnőtt emberek nem mernek felbontani egy levelet, vagy annyi elég nekik az idegösszeomláshoz, ha a gyerek kér egy pohár vizet.
Hogyan lehet a kilakoltatás árnyékában vagy akár csak az eladósodás állandó fenyegetettségében élni? Ezt a kérdést feszegeti „Számla-pasziánsz, a nagyvárosi szegénység arcai” című tanulmányában Vida Judith és Vidákovics Erika. A két szerző nyolcadik kerületi háztartásokkal készített interjúkat, olyan családokkal beszéltek, akiknek rövidebb vagy hosszabb ideje volt díjhátralékuk, vagy akár komolyabb adósságuk is. Arra voltak kíváncsiak, hogyan élik meg az érintettek helyzetüket: szegénységüket, lecsúszásukat, kiszolgáltatottságukat és félelmeiket, a beszélgetésekből pedig az derült ki, hogy a díjhátralékosság súlyos lelki teherrel jár.
Volt olyan család, ahol csak egy-két számla befizetésével maradtak el, de a szerzők olyanokkal is beszéltek, akik mélyen eladósodtak. Sokan évek-évtizedek óta nélkülöztek, gyakran bizonytalan volt a megélhetésük, mindennapjaikra a “majd csak lesz valahogy” érzése volt jellemző.
Csak a postás ne csengessen
A szegénység lelki és idegi teher, ha az ember nem tesz semmit, akkor is, ha küzd ellene, akkor is. A helyzet úgy is megterhelő, ha az nem jelent egyből mélyszegénységet. A korábbi életvitel feladása, a hátralékosság bélyege és a fenyegető következmények a lelki egyensúly megbillenéséhez vezethetnek. A megkérdezettek állandóan szoronganak, hogy bármikor elveszthetik lakásukat, utcára kerülhetnek.
Januárban nem mertem bekanyarodni az utcánkba, mert már magam elé képzeltem, hogy már biztos itt a teherautó a ház előtt, és engem már költöztetnek kifelé. Iszonyú volt. Sokszor éjszaka fölriadtam, a víz kivert, hogy mi lesz”
– mesélte egy interjúalany. Családja önkormányzati lakásbérleti szerződése lejárt, a hátralék miatt nem tudták meghosszabbítani, az interjú rögzítésekor jogcím nélkül éltek az ingatlanban.
De egy másik díjhátralékos családban sem volt jobb a szülők lelkiállapota: “Nem tudtam aludni. Elmentem a piacra, vagy elmentem valahová takarítani, vagy bárhova, azt néztem, hogy nem áll-e itt a kocsi, mert itt már elvettek egy lakást az első emeleten. A nagy gondtól hullott a hajam. Szó szerint. A hátralékba bele voltam betegedve. Idegileg ki voltam, ordítottam, sikítottam, nem tudtam a gyerekekhez szépen beszélni. Minden idegesített engemet. Menekültem itthonról. Ha egy idegen bejött az udvarra, már kérdeztem, hogy milyen okból jött, vagy kit keres. Itthon voltam egész nap, ha csengettek, jött a postás, azt hittem, hogy emiatt jönnek. Ha az utcán megállt egy olyan kocsi, már egyből ugrottam az ablakhoz. Nagyon rossz volt” – mesélte az anya.
Úgy tudok kiabálni, mint egy őrült
Az interjúalanyok közül megdöbbentően sokan számoltak be depresszióról, illetve a betegség jeleiről.
Gyakran van olyan, hogy nincs kedvem felkelni. Mikor megjön egymás után három felszólítás, hogy hárommal tartozom, kettővel, árammal vagy mit tudom én mivel. Az ember nem is hozza kapcsolatba, hogy ettől. Legalábbis én nem szoktam ennyire konkrétan kapcsolatba hozni, hogy általában ezek a dolgok ütnek ki. És akkor az ember úgy van vele, hogy nem bánt senki, nem szól hozzám senki, a gyerek kér, akkor nagy nehezen adok neki enni. De hál istennek a gyerek az, aki ki tud ebből rázni. De mikor látom, hogy rá is ráragadt, akkor azt mondom, hogy ebből ki kell szállni, és le kell menni a játszótérre, és próbálni kell vidámabb képet vágni, és nem annyira idegesnek lenni. De általában a hónap végén, ezek a számlákkal dúsított időszakok a nehezek. Akkor az ember úgy van, hogy jobb lenne fel sem ébredni. Az az igazság, hogy nekem például az esték nagyon nehezek. Reggel kér a gyerek egy pohár vizet, akkor normálisan válaszolok neki. Ha este kéri ugyanazt a pohár vizet, én olyan ideges vagyok, és úgy tudok kiabálni, mint egy őrült” – mesélte egy anya.
A megoldhatatlan – vagy annak tűnő – élethelyzetek gyakran járnak együtt valamilyen szenvedélybetegséggel. Sokaknak az alkohol jelent vigaszt. “Volt olyan, hogy egy hétig feküdtem az ágyban, reggel bekapcsoltam a tévét, néztem, azt sem tudtam, mi megy benne egyébként. Egyszer kimentem a hűtőig, ha ettem, ettem, szóval olyan volt, hogy egész nap felmértem a dolgokat, és ettem egy szelet kenyeret. Aztán elkezdtem inni, és akkor ki tudtam menni az utcára, eljutottam odáig, hogy ittam, és akkor már fel tudtam öltözni, és akkor el tudtam menni dolgozni például. Akkor ez tartott 2-3 hónapig” – mesélte az egyik nő.
Évekre tartó bezárkózás
A tanulmányban elmondottakat első kézből tapasztalják a mindennapokban a Máltai Szeretetszolgálat Hitel-S programjának munkatársai. Major Gábor, a program vezetője és Fekete Éva, a program munkatársa hat éve találkozik napi rendszerességgel szorult helyzetben levő adósokkal. Ők is azt látják, hogy az anyagi helyzet és a mentális állapot között szoros kapcsolat van, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kevés pénz szomorúságot, a sok pedig boldogságot jelent. Az viszont szinte biztos, hogy aki régóta küzd anyagi gondokkal, súlyos hitelekkel, az egy idő után felemésztődik a saját helyzetében.
A programhoz bárki fordulhat, akinek anyagi helyzete megrendült, adósságai vannak, amikből egyedül nem tud kikeveredni, vagy az otthona elvesztése fenyeget. „Nagyon sok olyan ügyféllel találkozunk, akiken azt látjuk, hogy alap esetben lenne kitartásuk, ötleteik arra, hogyan is lehetne a helyzetből kilábalni, de már annyi kudarc érte őket, hogy szinte nem is tudnak reálisan gondolkodni. Közben pedig az életet azért élni kell: fel kell kelni, a gyereket el kell látni, a háztartást vezetni, dolgozni járni” – mesélik.
Szomorú látni, hogy mennyire egyedül maradnak egy idő után ezek az emberek – mondják Major Gáborék. Nem szívesen beszélnek a problémáikról, sokszor még a saját házastársukkal sem osztják meg, ami bennük zajlik, magukban próbálják megoldani. Ha ez a magába zárkózás évekig is tart, arra rámehet a család is, de megjelenhetnek testi és lelki betegségek is. “Nekünk nem csak az a feladatunk, hogy gyakorlati kérdésekben segítsünk nekik. A közös munka legtöbbször azzal indul, hogy mentálisan megpróbáljuk felemelni őket. Saját magukat ugyanis nagyon mélyre tudják helyezni, ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben sokkal tragikusabbnak élnek meg apró helyzeteket, mint amilyenek azok valójában” – mesélik.
Bőröndnyi felbontatlan levél
A kutatók által megkérdezett interjúalanyok gyakran vizionálják, hogy kilakoltatják őket. Ezt látják ügyfeleiken Major Gáborék is. Sokszor már egy levelet sem mernek felbontani, mert attól félnek, hogy a kilakoltatásról szóló határozat van benne. Amikor arról kapnak értesítést, hogy egy szolgáltató vagy a bank felmondja a szerződésüket, akkor egyből azt hiszik, hogy ez már a világ vége, “próbáljuk nekik elmagyarázni, hogy ilyenkor még mindig lehet egyezkedni, vannak megoldások, a másik oldalon is csak emberek ülnek, de sokszor annyira kétségbe vannak esve, hogy nem hisznek nekünk” – mesélik.
Volt olyan ügyfelük, aki egy bőröndnyit gyűjtött össze felbontatlan levelekből, és csak a program munkatársainak látogatásakor merte előhozni azokat. De ugyanígy rettegnek a telefoncsörgéstől is: ha ismeretlen szám hívja őket, nem veszik fel. „Teljesen beszűkül a kommunikációjuk, egy idő után félnek bárkivel, bármiről is beszélni, nehogy kiderüljön, milyen helyzetben vannak. Vannak, akik annyira bezárkóznak, hogy mi vagyunk az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal”.
A hozzájuk fordulóknak általában két típusa van: az egyik, aki szégyent és dühöt érez a saját helyzete miatt, ezért az is több hónapig tart, hogy egyáltalán bármilyen szinten megnyíljon. A másik típus, akin azt látják, hogy már az is bőven elég neki, hogy végre beszélhet valakivel a problémáiról, kipanaszkodhatja magát. Major Gáborék szerint egyik ügyfelük írta le jól ezt a helyzetet, amikor azt mondta: úgy érzi magát, mint aki nem ébred fel egy rossz álomból.
Megosztás