Rabruhára firkált divatmárkákkal, testedzéssel és WC-be öntött bévés kajával küzdenek a rabok a bezártság ellen a börtönökben. A hosszú büntetések próbára teszik őket: a barátnők három év után lelépnek, még WC-re menni is mások előtt kell, állandóak a balhék a vezető posztokért, gyengének mutatkozni pedig nem lehet. Sokan úgy gondolják, elszáll az életük a börtönben töltött évek alatt, nekik pedig már semmi sem marad.
“Nem tudom” – felelte a fegyelmi eljárás során feltett kérdésre egy fiatal rab, aki korábban napokon keresztül verte és kínozta egy gyengébb zárkatársát a fiatalkorúak börtönében. A fegyelmi eljárást vezető BV-tiszt azt próbálta kideríteni, hogy miért verték az újonnan a zárkába érkező társaikat a rabok. Ugyanezt kérdezték tőlük a rendőrségi kihallgatáson és a bíróságon is, egyértelmű választ viszont sehol sem tudtak adni.
A fenti eset brutalitása miatt kirívó volt ugyan, de egyáltalán nem meglepő. A börtönök zárt világának sajátos szabályrendszere van, a társas kapcsolatokra, de még az olyan egyszerű dolgokra is, mint az étkezés, rányomja a bélyegét a bezártság, és az, hogy a börtön a rabok legszemélyesebb életterébe is betolakszik, előírja, hogyan és mit egyenek, mikor keljenek, kivel beszéljenek. Ebben a világban szinte minden érdekből történik, az erőszak pedig a mindennapok részévé válik.
Fiáth Titanilla Börtönkönyv című tanulmánykötetének segítségével próbáljuk feltérképezni, hogy milyen sajátos az élet a magyar börtönökben. A szerző 11 éve dolgozik pszichológusként különböző magyar börtönökben, a tapasztalatairól 2012-ben adott ki könyvet a Háttér Kiadó.
A börtönök menői a jógyerekek
A magyar börtönök abban alapvetően különböznek a filmekben is gyakran látott amerikai börtönöktől, hogy a benti élet nem etnikai alapon szerveződik. Míg az amerikai börtönökben a fehérek, a színesbőrűek és a latin-amerikaiak gengekbe tömörülnek, addig a magyar börtönökben annak ellenére is ritkán alakulnak ki ilyen csoportok, hogy etnikai ellentétek igenis jelen vannak a “magyar” és a “cigány” elítéltek között. Helyette a zárkaközösségek és a származási hely alapján szerveződnek inkább csoportok. “A pestiekkel nem jó sztorizgatni, nem tudják, miről van szó, nem jártak arra” – idézett a könyv egy borsodi elítéltet. A téma ilyenkor, hogy ki hová járt bulizni, kit ismer.
A rabközösségben különböző státuszok vannak, a képzeletbeli hierarchia tetején a “jógyerekek” állnak. Ők a tipikus börtönbeli menők, főleg a következő tulajdonságok jellemző rájuk:
- nagydarabok és ütőképesek
- a börtönön kívül elismert bűnözők
- van pénzük
- elvetemültek.
A jógyerekeké a kényelmes alsó ágy a zárkában, nagyobb fejadogakat kapnak az ételosztóktól, őket mindig megkínálják az ételükből a társaik. A rangléta alján a pedofilok, vamzerek, homoszexuálisok állnak. Olyanok, akiknek nincs befolyásuk, gyengék vagy túlságosan nőiesek egy a férfias tulajdonságokat preferáló világban. Néha már az is elég, ha egy jógyerek lenéz valakit, hogy a többiek is lenézzék, de ugyanennek a fordítottja is igaz.
Fiáth szerint a börtönbeli szabályok viszonylagosak: az alsó ágy menőnek számít, mert nem kell felmászni aludni a tetőre, a tulajdonosa pedig fogadhat és leültethet magához vendégeket is. De volt már arra példa, hogy egy jógyerek azt mondta, neki inkább a felső kell, abban a zárkában pedig onnantól kezdve a felső ágy számított menőnek.
A különleges helyzetek ugyanakkor sokszor alapjaiban írják felül a szabályokat, ezért írja Fiáth már az elején, hogy a börtönben nem csak a szabályokat kell megtanulni, hanem azt is, hogy mikor és hogyan kell eltérni tőlük.
A könyvben szerepel a következő történet: S azzal ment oda sírva a börtönpszichológus Fiáthoz, hogy meghalt a fia, és kérte, intézze el, hogy bekerüljön M zárkájába, aki a testvére. Ezen a pszichológus nagyon meglepődött, M ugyanis kemény elítéltnek számított a börtönben, S pedig korántsem. Amikor rákérdezett M-nél, hogy fogadná-e a testvérét, a rab először azt mondta, hogy nincs semmilyen testvére, a zárka pedig tele van. Amikor azonban megtudta, hogy S elveszítette a gyerekét, azonnal fekhelyet csinált neki.
Fiáth szerint a történet tanulsága, hogy S, amíg alárendelt volt a börtönben, addig meg sem merte említeni a rokonságot, nehogy ártson a rokon hírnevének. Krízishelyzetben viszont hozzá fordult. A gyermekhalál a fogvatartottak szabályai szerint az egyik legsúlyosabb élethelyzetnek számít, így M-nek ebben a helyzetben muszáj volt elismernie a rokonságot. “Valószínűleg nagyobb presztízsveszteséget könyvelhetett volna el, ha kitudódik, elutasított egy, a gyermekét gyászoló apát” – írja Fiáth.
A rabruhával is követik a divatot
A börtön értelme, hogy a rabok szabadságát korlátozza, a tevékenységeiket pedig totálisan ellenőrizze. A rabok tulajdonképpen minden cselekedetükkel ez ellen lázadnak, legyen az akár az illegális droghasználat, a börtönkoszt szimbolikus lehúzása a WC-be (már ha a rokonok küldenek kintről ételt), vagy a szobáik berendezése. A börtönben a tükör az egyik leggyakrabban feldíszített tárgy, mert az egyéniséget szimbolizálja, családi fotókkal vagy vallásos képekkel szokták körberagasztani.
A rabok próbálják a lehető leginkább a maguk képére formálni a zárkájukat, ezzel kifejezve az egyéniségüket, amitől a börtön próbálja megfosztani őket. A magyar börtönökre jellemzőek a falakra vagy az ágyak végére terített törülközők, amelyek Fiáth szerint romantikus jeleneteket – például ölelkező párt – vadállatokat vagy autókat ábrázolnak, kinek mi jön be. A börtönök egyenruhái sem kerülhetik el a személyre szabást: elterjedt dolog, hogy a rabok nagy divatmárkák neveit írják a börtönruhájukra.
Tamás egy alkalommal Gianfranco Ferré “ingben” érkezett Fiáthhoz beszélgetésre. “Ha már rabruhában kell lennem, legalább kövessem a divatot, nem?”- mondta, mikor feltűnt neki, hogy a pszichológus a golyóstollal a ruhára írt feliratot böngészi.
A rabok azonban ezeknél a külsőségeknél jóval tovább mennek: a saját testüket használják arra, hogy önmaguk egyéniségét kifejezzék. A börtönbeli gyúrásnak is csak az egyik célja, hogy erősek legyenek, inkább arról van szó, hogy a vastagabb kar elrettentő, nem ritka, hogy az elítéltek centivel mérik a karjuk vastagságát. Jellemző, hogy sokszor csak a jól látható karokat és mellkast gyúrják ki, alatta pedig pocak és satnya lábak vannak.
A kondigépek használata a börtönben korlátozott, így a raboknak sokszor a zárkában kell edzeniük, kreatívan felhasználva az ottani bútorokat. Például szatyrokba pakolják a könyveket, és azt emelgetik, de az ágy is remek húzódzkodó állvány. A hatalmi játszmákban a gyúrásnak is kiemelt szerepe van, a jógyerekek ugyanis gyakran használnak élő súlyt, azaz a nyakukba ültetik a ranglétra alsóbb részein álló társaikat, súlyként használják őket.
Nincs sírás és nőies viselkedés
A gyúrás értelme az előbbieken kívül az is, hogy minél férfiasabb kinézetet adjon. Ez fontos a börtönben, mert minél férfiasabbnak, edzettebbnek néz ki valaki, annál kevésbé mondhatják rá, hogy homoszexuális. A börtönben a menők mindig férfiasak, akik pedig megalázottá válnak, azokat nőies tulajdonságokkal ruházzák fel, köcsögnek vagy kurvának nevezik.
Mindez mégsem a nők megvetését jelenti, a Fiáth által megkérdezett elítéltek nagyra értékelték a lovagiasságot, a nőkkel szembeni gálánsságot, sőt, előtte például kínosan is érezték magukat, ha “nem illő” témákról beszéltek. Ők a nőiesítéssel a férfiakat fosztják meg a férfiasságuktól, így téve őket alárendeltté.
A börtönben a nőies szokásoktól tartózkodni kell: nincs pucsítás, vagy vállon át hátrafelé nézés, mert ezek az elítéltek szerint nőies szokások. A harag férfias érzelem, dominanciát fejez ki, a sírás leginkább gyász idején megengedett, ha valaki azért sír, mert nem bírja a börtönt, azt leírják a cellatársak.
Fiáth könyve szerint a maszkulinitást, és azzal együtt a presztizst leginkább érénytelenítő érzelem a félelem. Újonnan bekerülő raboknak gyakran tanácsolják, hogy inkább álljanak ki magukért még akkor is, ha biztos veszítenek egy küzdelemben, különben leírják őket.
A börtönben nem ajánlatos önzetlenül viselkedni. Az ugyanis a pancserséggel egyenértékű. Ezért mindenki taktikázik, például eldugják egymás elől az ételt, csak, hogy ne kelljen a másiknak adni, ha kér. Sőt, vannak olyanok, akik még arról is lemondanak, hogy kintről jobb ételeket kapjanak, annyira tartanak a kéregetőktől. Eközben a beszélőn lévő, rántott húsos szendvicset adó automata olyan népszerű, hogy látogatóidőben rendszerint ki is fogy.
A nemi erőszak ritka
Ilyen körülmények között a homoszexualitásnak és a transzneműségnek furcsa szerepe van a magyar börtönéletben. A transzszexuális Cindy farsangi ünnepségen bemutatott számát például hatalmas ováció fogadta, később viszont mindenki azt mondta, nem lehet őket arra kényszeríteni, hogy egy “ilyet nézzenek”. A transzszexuálisok börtönbeli szerepe attól függ, hogy a férfiközösség mennyire fogadja el őket nőként. Cindy például azt mesélte, hogy egyszer, amikor megtámadták, elkezdett visítani, mire azt mondták neki, hogy hülye picsa, és otthagyták, ezáltal ugyanakkor elismerték a nőiességét is, azaz azt, hogy nem verhetik meg. Épp emiatt a transzneműek gyakran vállalnak nőies munkákat, például zárkatakarítást.
A transzneműekkel kialakított erotikus kapcsolatok férfibörtönökben főleg alkalmiak, női börtönökben viszont pont ellentétes a helyzet. A nők esetében elvárás a hosszabb, és nyíltan felvállalt kapcsolat, sőt, ezt néha még azzal is el kell ismerni, hogy a kintlévő családnak is be kell róla számolni, így legitimálva azt. Ez a férfibörtönökben elképzelhetetlen, ott a szexuális kapcsolat is csak úgy alakulhat ki, ha az alany kellően nőies, de arra is van példa Fiáth szerint, hogy aktus közben a férfiak nőket ábrázoló pornóújságot néznek, később pedig letagadják az egészet.
A nemi erőszak felnőttkorúak esetében ritka, a fiatalokra jellemzőbb, ők életük első szexuális tapasztalatait szerzik a börtönben. A nemi erőszak célja a börtönökben nem a nemi kielégülés, hanem a megalázás. Ez azonban eltér a homoszexuális erőszak általános megítélésétől. Emiatt a szabadulás után, ahol már nem a börtön szabályai szerint működik az élet, sokszor teljesen új megvilágításba kerül az erőszak. Fiáth beszámol egy pácienséről, akit sokkolt, hogy barátnője melegnek nevezte, amiért megerőszakolt egy nála gyengébb elítéltet. “Miklós jógyerekként gondolt magára, és eszébe sem jutott, hogy civilben valaki akként fogja megbélyegezni, aminek ő maga korábban a mélységesen megvetett áldozatát gondolta” – írta.
Blokkolj, csöves, nem a kukoricásban vagy!
Az egyik legnagyobb probléma a börtönben a privátszféra teljes hiányából ered. A tisztálkodás és a WC-használat mindennapos gondot jelent ott, ahol csak egy függönnyel van elválasztva a WC a cella többi részétől, a függöny mögött pedig sokszor rögtön az étkező áll. “Ehhez igazán sose lehet hozzászokni” – mesélte egy elítélt. Börtönfokozatú intézetnél a rabok egyszerűen kimennek a zárkából, amikor egy társuk WC-re megy. Fegyház esetében azonban nincs kijárás a zárkából, ilyenkor szigorú szabályok szerint kell a WC-t használni: étkezés közben tilos, az ablakot pedig még télen is nyitva kell tartani. “Ha nagy vécére mész, folyamatosan öblíteni kell, ha nem teszed meg, viccként kapod a buzdítást: blokkolj, csöves, nem a kukoricásban vagy!” – írta egy elítélt.
Beleszeretni szigorúan tilos
A legnehezebben mégis az idővel birkóznak meg a rabok. “2019-nél előbb semmiképpen sem szabadulhatok. 39 éves leszek akkor, és nem hinném, hogy volna még esélyem újrakezdeni, családot alapítani, vagy munkába állni. Miért szenvedjek az életemmel tovább?” – mondta a pszichológusnak Cs. Gábor, aki az öngyilkossági fantáziái miatt kért segítséget.
A pszichológia szerint annál rövidebbnek tűnik az idő, minél eseménydúsabb. Fiáth szerint emiatt a rabok is szeretnének minél többféle tevékenyégbe belefeledkezni. Ez sokszor azt jelenti, hogy unaloműzés gyanánt balhékat robbantanak ki, vagy egyre túlzóbb pletykákkal szórakoztatják egymást.
A börtönben vannak, akik jól, és vannak, akik rosszul élik meg az idő múlását. Utóbbit nevezik börtönszlengben “bereccsenésnek”, és tulajdonképpen azt jelenti, amikor a rab kiborul a még rá váró büntetés hosszúságától, és úgy érzi, kárba megy az élete. Hogy ezt elkerüljék, a rabok többféle módszert alkalmaznak. Vannak, akik megpróbálnak rendszert vinni a börtönben töltött időbe, például a rendszeres testedzéssel, mások drogokkal ütik ki magukat. “Több nap, sőt, olykor egy egész hét kiesik, ha be vagyok állva. Ennyit nyerek vele. Ennyivel kevesebb ideig kell itt szenvednem” – mondta egy elítélt.
Ráadásul a raboknak azzal is meg kell küzdeniük, hogy a kintlévő hozzátartozóik számára az idő sokkal gyorsabban telik, míg bent csak vánszorog. Ha egy nappal később jön a várt levél, az már komoly konfliktusokhoz vezet. “Nem akarják megérteni, hogy itt minden perc számít” – írta egy elítélt. A kinti és a börtönbeli idővel való küzdelem egyik legtipikusabb példája az, mennyit hajlandó várni egy elítéltre a partnere. A Fiáth által megkérdezettek szerint 2-3 év várakozási idő elvárható, több már “nem etikus”. Feleségektől hosszabb időt várnak el, mint barátnőtől, de olyanra is akadt példa, aki megengedte a barátnőjének, hogy összejöjjön egy ismerősével azzal a feltétellel, hogy “beleszeretni szigorúan tilos”.
De olyan is akad, aki már bele sem megy egy ilyen kapcsolatba. M. Elemér például a következőt mesélte:
“Általában már kint érzem a vesztemet, tudom, hogy be fogok dőlni. Olyankor megmondom a velem épp kapcsolatban levő nőnek, hogy ennyi, és kész. Nem indoklom meg, hanem olyan dolgot teszek, ami nem tetszik neki. Amikor emiatt elővesz, annyi a feleletem, hogy ha nem jó így, akkor el lehet biciklizni. Bár tudom, hogy ez nem szép dolog, de könnyebb így véget vetni egy kapcsolatnak. Nem szeretem, ha azt hajtogatja az aktuális párom, hogy ő így-úgy kivár, aztán utána sehol semmi”.
A cikk megírásához Fiáth Titanilla Börtönkönyv című kötetét használtuk forrásként, amelyet a Háttér Kiadó adott ki 2012-ben.
Megosztás