Együtt fogócskáznak, birkóznak, játszanak az ép gyerekek a halmozottan sérült társaikkal egy dunakeszi általános iskolában. A szülők által létrehozott Veni Vidi Vici Alapítvány csak egy termet keresett sérült gyerekeik oktatására, de ennél sokkal többet kaptak: egy befogadó iskolai közeget, ahol tényleges integráció zajlik.
Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke szerint most olyan indulat és cselekvési kedv feszíti a dolgozókat, amilyen korábban sosem. Mire lehet elég egy sztrájk?
A gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények visszaszorítása érdekében az utóbbi években több szigorítás is történt, de vajon elegendő volt-e mindez ahhoz, hogy megakadályozzák a szexuális bűnözőket abban, hogy újra taníthassanak? Elegendő biztosíték az erkölcsi bizonyítvány, hogy az elkövetők soha többet ne foglalkozhassanak kiskorúakkal, és hogy ne kezdhessenek tiszta lappal egy másik városban lévő iskolában? Mégis, hogyan fordulhat elő, hogy olykor a szülők saját maguk göngyölítik fel egy gyanús tanár múltját?
Hiába a rendszerváltás, hiába néhány reform, a hálapénz évtizedek óta tartja magát. Ugyanígy azt sem sikerült elfelejteni, hogy az egészségügy szimpla költségvetési teher lenne.
A hajléktalanságot kriminalizáló törvénymódosítás életbe lépése óta a közvélemény rengeteget foglalkozott a hajléktalan emberek helyzetével és az ellátórendszer hiányosságaival. Viszont semmit nem tudunk azokról, akik azért dolgoznak, hogy senki se fagyjon halálra az utcán és a szállókon mindenki emberhez méltó ellátást kapjon. Eleve kevesen tudják, mivel foglalkozik egy szociális munkás, és hogy munkája korántsem abból áll, hogy ételt oszt a rászorulóknak.
Hatalmas dilemma a súlyosan fogyatékos gyereket nevelő szülőknek, hogy vállalják-e a gondozásukat vagy intézménybe adják őket. Néhány szülő foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk, de vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor lehet a gyereküknek élete, ha közösségben élnek.
Budapest most már látványosan küszködik az egekbe szökő ingatlanárak problémájával. A szinte nem létező szociális bérlakásállomány mellett majdhogynem lehetetlen a fővárosban úgy lakást találni, hogy a bérleti díjra ne menjen el a háztartás jövedelmének 40 százaléka. A problémával nem vagyunk egyedül Európában, de a budapestivel ellentétben a tőlünk nyugatra lévő városok vezetése legalább próbál valamit kezdeni vele. A bécsi önkormányzati lakásállományt Budapesté soha nem érheti utol, de a meglévő lakásállományát a magyar főváros is kezelhetné bölcsebben, az albérletpiacon a leginkább kitett bérlők segítésébe pedig akár rendszerszintű változtatások nélkül, már holnap is bele lehetne kezdeni.
Ahol a bérből és fizetésből élők felső tíz százaléknak annyi a jövedelme, mint az alsó kétharmadnak, ott nem arról van szó, hogy csak a düledező kunyhókban nincs az embereknek perspektívája. Mit gondol, ön hány sorstársával osztozik a nagyon szűkös, vagy épp a nagyon jó megélhetésben?